Szőke Tisza Nekrológ

 Egy „közlekedési eszközről”, egy hajóról szól most ez a – még mindig reménykedő – nekrológ, amelynek a sorsáért éppen harminc éve próbálok tenni, s amely most az emberi gondatlanság, kapzsiság, közömbös oda nem figyelés és számos más felsorolható vétek, avagy bűn eredményeképpen 2012-ben elpusztult végleg. Élt pontosan 95 évet.

„Pusztulásában is pompás a kétkéményes gőzhajó.”
”Szakmai befektető vette meg a Szőke Tiszát.”
”A Szőke Tisza mindenesetre még ma is őrzi szépségét, az első osztályú lépcsőház ugyanúgy lenyűgözi a belépőt, mint első útján, 1917-ben.”
„Hajó marad” – olvasom az eseményekről tudósító – és korábban folyamatosan optimista írásokat az interneten.

2012. március 18-i az egyik legfontosabb hír, amit a szomorúság és tehetetlenség hangja itat át:
„A Szőke Tisza mentésének első szakasza – a civil önkéntesek által saját eszközökkel, illetve felajánlások segítségével végzett mentés – véget ért. Sajnos eredménytelenül… Az önkéntesek és a munkagépek tegnap levonultak a hajóról. A március 12 óta tartó mentés során a lelkes önkéntesek folyamatos harcban álltak a hajótestbe betört vízzel. Bár időszakosan kisebb sikereket értek el, ezek sajnos nem bizonyultak tartósnak.(…) Igény esetén a civilek biztosan segítenek ezután is, de erőforrásaikat és lehetőségeiket a feladat immár meghaladja. Eddig is csak a hajó és a hajózás iránti szeretet vette rá őket, hogy olyan nehézségekkel is szembeszálljanak, amelyeket mások kapásból leküzdhetetlennek minősítettek. Tisztelet és köszönet mindenkinek, aki részt vett a munkában, vagy pénzzel, technikai eszközökkel segített!” Ekkor már tulajdonképpen mindennek vége volt, ami magánkezdeményezésen múlt. Állami beavatkozás kellett volna. De akkor, amikor megtörtént, már késő. Nem véletlenül adtam a Népszabadság hasábjain 2012 áprilisában megjelent írásomnak a „Pató Pál gőzöse” címet. Így szól a vége: „…most nem Szeged, nem a Tisza, hanem Magyarország egyetlen nagy gőzhajója pusztul el, s erre még az sem ír, ha megtaláljuk, megnevezzük a felelősöket!”

Ma – a pusztulás bekövetkezése után – az utolsó mondatrész igazságában már nem vagyok annyira biztos…

Szőke Tisza Szeged Tápé (A kép Ráday Mihály tulajdona)

Strand, étterem, diszkó

A Hajózástörténeti és Hajómodellező Klub 1979-ben alakult meg és 1981-ben belépett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatba. Honlapjukon az utóbbi évben folyamatosan és részletesen nyomon kísérik az öreg hajó sorsát, javaslatokat tesznek, aggódnak, s igyekeznek a figyelmet ébren tartani. Ezt teszi, tette a Délmagyarország c. napilap, a „Szeged ma”, meg még számos más fórum az elmúlt években. Most már mondhatjuk, hogy sikertelenül.

Ennek az írásnak a szerzője is mondhatja, hogy nem volt tétlen ez ügyben. Már 1983-ban(!) beszéltem a hajóról, s mutattam a tévében intarziás belső burkolatait, kovácsoltvas- és rézdíszeit, metszett üvegeit, háromkarú díszlépcsőjét. „…a régi híd közelében áll a vízen egy kétkéményes öreg hajó, a Szőke Tisza. Hozzákötve népszerű strand. A hajó maga vendéglő. Belső terei is gyönyörűek. Gondos kezek még a gőzgépét, a hajtóművét is felújították. Kevés megmaradt közlekedési matuzsálemünk egyike…” Egy évvel később, 1984 júniusában már meg kellett fogalmaznom egy kérdést is: vajon „a strand, a bár, az étterem bevételeiből elkülönítik-e azt az összeget, amely a további karbantartáshoz kellhet a jövőben?”
Nem tettek semmi ilyet! A még versenytársak nélkül álló köztelevízió mind a két csatornáján látható műsorban elhangzott – majd újságban, a Magyar Nemzet hasábjain is megjelent – vészjelzést sokan hallhatták, olvashatták. Írtam azután róla 1999-ben és 2000-ben még a Népszabadságban is. Azt hittem ez, a nyilvánosság majd segít. Nem így történt.
A hajót diszkó bárként működtette egy „vállalkozó” a Kádár-kor végén még, majd – miután a hajót lestrapálták, a hasznot elvitték, bezárt a bazár…

Szőke Tisza Szegeden (A fotó Ráday Mihály tulajdona)

A Duna legszebb gőzösét, a Zsófiát, amin az állam- és kormányfőket, pártfőtitkárokat hajóztatták a Horthy-korszakban és a pártállam idején is, már régen szétvágták, aztán követték sorban a többiek, még a kétkéményes Deák Ferenc is, majd végül, a – már csak a Margitszigethez kikötve SZOT-üdülőként használt – Visegrád is. Azt is földarabolták ócskavasnak, akárcsak a többi folyami gőzhajót. A Kossuth megmenekült. Benne van saját gőzgépe is, de ma (még) működésképtelen. A Lánchíd mellett kötötték ki, s 1985-ös (újra)felavatásakor a miniszter még meg is említette, hogy „ha a Ráday nem rágja annyit a fülem… ma nem állnánk itt”. Szeretném hinni, hogy folyamatos karbantartása biztosítva van/lesz a jövőben. Kisöccsét, az egykéményes Petőfit, mely sokáig Pesten, a Lánchídtól északra, az Akadémia előtt állt kikötve, elvitték Belgrádba felújítani: ott égett le az egész felépítménye. A test maga megvan, most Neszmélyben őrzik. Volt még egy kis gőzös, a Zoltán nevű vontatóhajó, ami, mint csónakház szolgált Százhalombattán. Felfedezték, beazonosították, s kiderült, ez a legrégebbi megmaradt gőzhajónk: 1869-ben született! A hajót a Dunamenti Hőerőműtől megkapta, a nevét felvette az öreg vízi járművek mentésére, fenntartására létrehozott civil alapítvány. Ma megtekinthető épen Neszmélyben az alapítvány kikötőjében, s ünnepeken Budapestre is eljön. Egyetlen nagy, úgynevezett „termes” gőzösünk maradt meg, a IV. Károly, melyet a trónfosztás után Sas-ra, 1930-ban Szent Imrére kereszteltek át, a II. világháborút túlélve pedig 1947-ben, miután hazahozták Ausztriából, Felszabadulás lett a neve. Majd az 1970-es évek végén átvitték a Dunáról a Tiszára, hogy nyugdíjas éveiben Szeged lakosságát és vendégeit szolgálja, mint étterem és strandhajó. Senkiben (bennem sem) merült föl a gyanú, hogy azért kapta ott a Szőke Tisza II. elnevezést, mert az első Szőke Tisza néven ugyan e célra, s ugyanarra a helyre kikötött öreg hajó már ebbe a szolgálatba belepusztult!

Szőke Tisza intarziás felső szint. (Fotó: Ráday Mihály)

Szeged lett a tulajdonos tehát és a város cége, a helyi Vízművek a hajó „kezelője”. Ők, a használók és bérlőik, a strandot, vagy a diszkót üzemeltetők sem költöttek egyetlen petákot sem a folyamatos karbantartásra. De így nem is igaz. Költöttek rá. Amikor észlelték, hogy vékonyodik a szegecselt hajótest fenéklemeze, kiöntötték azt betonnal! Aztán 100.- (nem elírás: száz) forintért vette meg a várostól a termes gőzöst a MAHART TISZAYACHT Kft.
Kezemben egy kópia arról az árajánlatról, amit a megoldás keresésére kész, lelkes (később a Zoltán Alapítvány elnökévé lett) Portás Csaba kezdeményezésére válaszul a Kft ügyvezető igazgatója, Popovits József adott. A hajótest úszóképessé tételét 70 millióra, fedélzetének felújítását 40 millióra, belső tereinek felújítását 50-re, a gőzgép és motortér rendbetételét 6, a fedélzet teljes felszerelését és festését további 12 millióban rögzíti az árajánlat, melynek időpontja 2002, július 2. Érdekesség e szerződési ajánlatból két olyan bekezdés, amit érdemes betűhíven idézni:

„A MAHART TISZAYACHT Kft. a felújítási költségeket úgy adja meg, hogy azok tartalmazzák a hajó vételárát is. A teljes költségek megfizetése után a hajó tulajdonjoga a szerződés szerint a felújítást Megrendelőre száll. A szerződéskötés feltétele, hogy a hajó teljes felújítását Szegeden a MAHART TISZAYACHT Kft. mint fővállalkozó végzi, a hajó Magyarországon, Magyar tulajdonban marad és felújítás után személyszállítást végez a Tisza és Duna folyókon.”

Vagyis a 100.- forintért megkapott remek hajót, melyben egyetlen lámpa, egyetlen négyzetdeciméter intarzia a teljes vételár többszörösét éri, csak úgy hajlandók kiadni a kezükből, ha előbb sok-sok pénzt kereshetnek rajta.
Megkértem a Gresham épületének felújítását, szállodává alakítását nagyszerűen levezénylő kanadai üzletembert, jönne velem Szegedre, megnézni a hajót, segíteni, tanácsot adni, mit lehet tenni? Jött, látott, utána nézett, majd azt mondta, hogy ha nem lehet elérni, hogy Popovitsék csak az úszó-képességig végezzék helyben a munkálatokat, s aztán kiadják a kezükből (tápéi kikötőjükből) úgy, hogy el lehessen húzni a testet a Dunára, – mondjuk – a komáromi hajógyárig, akkor nem lehet felelősséggel, s ezzel az ajánlattal mit kezdeni…

Szőke Tisza Lámpa (Fotó: Ráday Mihály)

Az Európa Rendezvény Iroda Kft. – mely tucatnyi személyhajót üzemeltet a Dunán, résztulajdonosa a Mahart-Passnave Kft.-nek is – megállapodott a Tiszayachttal, hogy a hajót felújítja, vállalván annak a feltételeit is, miszerint ez meg fog történik egy éven belül, mégpedig ott, Szegeden. Neuwirth Csaba, a cég munkatársa – mint olvasom a neten – elmondta: „a Szőke Tisza hajó marad. Egyelőre pontosan nem tudni, hogyan újítják föl; csak úszóképessé teszik, vagy gőzgépei is életre kelnek.”

Szőke Tisza fa díszítmények (Fotó: Ráday Mihály)

Ezek után Dávid Attiláék SZEVIÉP nevű Kft-je vette meg a Tiszayachtot hajóikkal, épületeikkel együtt, s létrehozta a Szőke Tisza Hajó Nonprofit Kft.-t, majd ez a társaság azonnal visszavonta elődjének az Európa Rendezvény Irodával kötött megállapodását. Eléggé komplikált a szomorú végű történet. Ma a terület a Varga Mihály érdekeltségéhez tartozó KÉSZ Csoporté, csak az e területen álló(?) Szőke Tisza maradt a Szőke Tisza Nonprofit Kft tulajdonában. A felszámolást vezető Csabaholding által még 2012. tavaszán meghirdetett árverés után fél évvel, szeptember 26-án megkezdődött a hajó bontása. Készült a Balogh Tamás vezette Hajózástörténeti és Hajómodellező Társaság jóvoltából jó néhány az ügyet népszerűsítő internetes anyag, a Zoltán Alapítvány részéről pedig olyan terv is, amely a hajótest teljes újjáépítését lehetővé tenné, felhasználva a megmaradó alkatrészeket. Ez – egészen nyilvánvalóan – más kategória, mintha már a Tápéra szállítás után megkezdték volna a tulajdonosai a hajó felújítását – idejében. A máig megmaradt eredeti elemeket – úgy hallom – Vargáék elraktározzák az (ex)Tiszayacht telepén, vagy esetleg a Zoltán Alapítványhoz kerülnek Neszmélyre…

Szőke Tisza orrszalon (A kép Ráday Mihály tulajdona)

Sok pompás tartozéknak már korábban lába kelt. Hiszen az évek óta egy helyben kikötött, s minden télen a Tiszába fagyó hajótest a jégen át könnyen megközelíthető volt. Őrzés nélkül pedig… A parancsnoki hídról minden szerelvényt elloptak, vasat, rezet, fát elloptak, hiányoznak a hajó lapátkerekei, az egyetlen, még megmaradt csillárt összetörték, a hajótestben található étteremből a szekrényeket is „kimentették” már, és így tovább. Az árverésre – nem véletlenül – fémhulladék kereskedelemmel foglalkozó vállalkozók jelentkeztek. Mint megtudtam, az interneten elérhető színesfémhulladék árlisták szerint egy kiló vas 2012-ben 60 forintot ér. A Szőke Tiszában pedig a felmérés szerint minimum 200–400 tonna hasznos fém található. Ez 12–24 millió forintot érhet… Meg is nyerte egy, a bontásban érdekelt vállalkozó az árverést.

A magyar állam beavatkozása gyakorlatilag csak 2012 tavaszán, a hajó elsüllyedése után(!) történt meg. A lelkes civilek kezdeményezésére vizsgálódó Magyar Műszaki- és Közlekedési Múzeum és a kulturális örökség védelméért felelős (éppen részben megszűnő, részben átalakuló szervezet) illetékes vezetője ekkor már csak néhány lényegesebb alkotóelem megőrzését tartja lehetségesnek, fontosnak és kivitelezhetőnek. A nem az egész hajót, hanem egy „tárgyegyüttest” védelem alá helyező határozatban felsorolt elemek: az árbocrúd, árboctalp, a kéménybillentő mechanika, a horgonycsörlő, a szellőző kürtő, a 3 hengeres expanziós kormánymű-kormányrendszer, a kormánylapát, a gőz-segédkormány (tulajdonképpen a „szervó-kormány” őse, elődje!), a lapátkerék-tengely és tengelycsapágyazás, valamint a gép gyártmánytáblája. A rendelkező rész ezt követően előírja, hogy „a tárgyegyüttes tulajdonosa – jelenleg a hajót bontó cég – köteles a védetté nyilvánított elemeket épségben fenntartani, őrzésükről, szakszerű kezelésükről és állagmegóvásukról gondoskodni”.

Szőke Tisza maga nemében egyedülálló lépcsőháza (Fotó: Ráday Mihály)

Az interneten számos színes fényképen tekinthető meg a hajó „fogyása”, süllyedése, szomorú vég(hó)napjai. Ennek az írásnak legyen a kísérője néhány olyan fotó, amelyet már akkor készítettem, amikor a hajó már a tápéi öbölben „állt”, de még mindene megvolt. Amikor még bizony meg lehetett volna menteni, helyrehozni, hogy ismét vigye az utasokat Budapest – Pozsony és Bécs között, mint tette hajdanán, s ahogy tehetik ma is sokat látott, öreg gőzhajótársai más, szerencsésebb országokban Svájctól az Egyesült Államokig.

2012 márciusában előterjesztést készítettem a kulturális ügyekért felelős miniszternek a hajó mentése érdekében, szeptember-október során ugyanezért megkerestem minden további elérhető kormányzati kapcsolatot. A hajó szétvágását novemberben leállíttatták. A vízszint emelkedik, a jegesedés megindult. „A többi néma csend…”

A Szőke Tisza II, illetve a IV. Károly oldalkerekes dunai gőzhajó, melyet 1917-ben a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár RT. épített Újpesten, kimúlt Szegeden 2012 decemberében, 95 éves korában.

Ráday Mihály