Arany János sírja

«Nem hal meg az, ki milliókra költi

 Dús élte kincsét, ámbár napja múl»

-          az ő e saját szavai töltötték be egész lelkünket, ravatala fölött s temetése gyászos s mégis oly lélekemelő ünnepélyén. Nem! a nemzetek nem hálátlanok; fölismerik igazi nagyjaikat, igazi jóltevőiket, s tiszteletben, szeretetben és kegyeletes megemlékezésben fizetik vissza azoknak, a kik dús éltök kincsét rajok költötték.

E szavakkal búcsúzott a 1882. október 22-én elhunyt Arany Jánostól Szász Károly.

A költő 1882. október 15-én még Petőfi Sándor szobrának avatásán vett részt, ahol sajnálatos módon megfázott, tüdőgyulladást kapott és ágynak esett. Október 22-én jobban érezte magát, így, bár vasárnap volt, bement dolgozni az Akadémiára, itt életének 66. évében, 12 órakor érte úttól a halál.

Temetésére két nap múlva, már október 24-én sor került. A költőt az akadémián ravatalozták fel és innen kísérte a hatalmas, Deák Ferenc temetése óta nem látott nagyságú tömeg a Kerepesi úti temetőbe, ahol is 3 órakor testét átadták az anyaföldnek.

A költő temetése után, rögtön adakozás indult, hogy méltó síremléket kapjon. Az emlékművet Stróbl Alajos és Kalina Mór tervezte, a kivételezést Kauser és Strozzi-cég végezte. A sírhoz tartozik a két tölgyfa is, amelyet Arany János kedvenc helyéről a Margit Szigetről telepítettek át, a költő egyik késői versét végrendeletként értelmezve.

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám! 

A sír később befogadta az Arany család több tagját is, Arany Jánosnét, született  Ercsey Julianna (1818-1885), a költő fiát, Arany Lászlót (1844-1898), és a költő unokáját Szél Piroskát (1865-1886).